Nyitott pincék 30 TT - ahogy én láttam...

Nem egy klasszikus teljesítménytúra, annyi bizonyos! Két rövid táv, aránytalanul sok ellenőrző ponttal, számos szalagozott (egyébként jelzetlen) szakasz, rengeteg aszfalt… Mégis ide vonzott bennünket a gyönyörű táj, az ismeretlen részek felfedezésének vágya, no és nem utolsó sorban a finom borok.

Az előző heti (alaposan megdolgoztató) Őrvidék-Várvidék 100TT után kifejezetten vonzó volt egy laza szintes – laza szintidős, rövid túra. Laci öcsémmel Balaton-felvidék rajongók vagyunk, és mivel Ildikó is csatlakozott hozzánk, hárman kanyarodtunk be Felsőörs szélén a rajt-célnak helyet adó Gelléri pincészethez. Cartographia-forduló lévén, meg sem lepődtem a kanyargó hosszú soron. Előnevezési lehetőség sem volt, így szépen végig álltuk a következő perceket. Két kedves, de meglehetősen lassú hölgy vesz lajstromba mindenkit, jó sok, aprólékos papírmunkával. Zsíros kenyeret veszünk kézbe, remek forralt borral egyetemben: szokatlan megoldás mindjárt a rajtban! Mindkettő finom, jól esik, így hát nagyon nem akadunk fenn a dolgon; úgy látszik, itt így szokás. Aztán a kijáratnál – kis hezitálás után – órát indítok. Ez a túra nem a tempóról fog szólni, ezt előre eldöntöttük. Az útvonal rögzítése miatt azért mégis megteszem, és nekivágunk a szemközti kis emelkedőnek.

Az ég borultabb, mint amire számítottunk az előrejelzések szerint. Mi azért bízunk a derűsebb folytatásban, és az esődzsekit mindenki a kocsiban hagyja. Kavicsos utakon megyünk, egy kereszteződést kicsit benézünk, de aztán korrigálunk, és pár egyenes és kanyar után máris a Levendula pincénél járunk. Az első pecsét után ereszkedünk tovább, persze szőlők és pincék között. 

Hamarosan Lovas szélső házait érjük el, de jóformán csak súroljuk a települést. Most még... Később azonban majd visszavetődünk újra, így hát hamar bevesszük az Y-elágazót, és rátérünk a jól ismert balatoni kék jelzésre. „Na, ebből az irányból még úgysem érkeztünk ide” – jegyezi meg Ildi. Előttünk magasodik a Somlyó-hegy, amit most sajnos kihagyunk, pompás kilátójával együtt. Persze ottani emlékek is előkerülnek mindhármunk esetén, kicsit sztorizgatunk.

Beérkezünk Alsóörsre, ami szintén mindenkinek kedves hely, bár a megszokott kocsmánkat most kihagyjuk: lesz ma még lehetőség finom borokra! Ott hagyjuk el ugyanis a kéket, jobbra letérünk, és utcaneveket silabizálunk. A részletes leírást Ildi olvasgatja, Laci keresi a szalagokat, én a track-et követem a telefonon, amikor kell. Munkamegosztás, felső fokon! Lakókocsik bukkannak fel, biztos jeleként a Csendes Kemping (és a Présház Borozó) eljöttének. Barátságos fogadtatás kint és bent: nosza, kóstoljunk egyet! Remek rizlinget kapok, Ildi valami „lányosabb” fajtát, Laci meg – ugye – sofőr, szegény… Egy gyors fotó erejéig a pincébe is bekukkanthatunk, de mivel ott forr az idei termés, hamar ki is jövünk.

Megteszünk még pár métert déli irányba, és elérjük a 71-es főutat; át is kelünk hamar. A strand szintén mindenkinek ismerős, csak hát nem ilyenkor, amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Határozottan könnyebb lenne most helyet találni az ápolt pázsiton, és a büfék előtt sincs sor. Bélyegző azonban igen: a lángososnál meg is kapjuk – enni azonban nem tudunk, mert „még kel az anyag”, ahogy megtudjuk. Ó! Hát ez csalódás, és nem is értjük: a két órányi rajtolási lehetőség első harmadába bele sem fértünk… A mezőny vége talán majd jobban jár.

Kedves túratársakkal találkozunk, majd a vízparthoz megyünk. Természetesen „muszáj” egy stéges képet készíteni, meg persze a hatalmas víztükörben gyönyörködni. Aztán tovább, a főút után jobbra fel, újabb EP: Carpaccio étterem. Nyugatnak fordulunk, majd északnak – mindezt többször is. Figyelni kell! Mindeközben jobbról vagy szemből állandóan felettünk magasodik a Somlyó-hegyi kilátó – nagyon különös érzés, hogy felmenni nem fogunk. A Lovas csárda következik, gyors pecsételés, és útbaigazítás: nem a track szerint kell tovább menni, változás van, egy kerítés miatt! Kerülünk egyet, így érkezünk be Lovasra, ismét. A falu központjában megint a kékre jutunk – pár száz méternyire az iménti Lovas-érintéstől. A templomoknál balra, ahol aztán a Lovas Kikötő fogad, újabb pecséttel. Barátságos, hangulatos helynek tűnik: ide még jó lesz valamikor visszajönni, úgy érzem. Most azonban haladunk tovább, méghozzá meglehetősen sokat az ismert-kedvelt kék sávon, és hát persze, jönnek is az emlékek a Kék Balaton 100 TT-ről… Közben az ég is kitisztul: innentől mindvégig pompás (majdhogynem túl meleg) napsütésben folytatjuk.

Felbukkan a Kálvária, meg a kék kút – tudjuk, hogy ide érkezni fogunk ma még. Betérünk Papa borozójába, ahol sokadalom és vidám hangulat fogad. A kellemes terasz sokakat csábít egy kis pihenésre – de lehet, hogy mindebben része van a kínált remek bornak is? Ezt kénytelenek vagyunk letesztelni, majd aztán belátni magunk is…

Elköszönünk, majd pár méter múlva a kéktől is. A Homolai pincészetnél még csak pakolnak, de a pecsét rendben, és a szőlők között le is ereszkedünk. A Jásdi borterasz a következő állomás, aminek sarkánál adják az újabb igazolást, és máris beérkezünk Csopakra. A Nosztori vendéglőnél jobbra kanyarodunk, átvágunk a kis parkon, majd a főúton is. Megmutatjuk Lacinak a Plul malmot, lépcsőzünk, és megyünk kicsit megint a kéken.

Nagyon kicsit, ami meglepetés: ennél többet jelölt a megadott track! Hát, a szalagok viszont egyértelműen egyenesen visznek tovább, így hát nem kanyarodunk fel jobbra (ahová egyébként a Csákány-hegyi kilátó hívogatna). Pontosabban: nem itt, hanem majd csak kb. ötszáz méter múlva. A Szt. Donát borház tehát nem marad ki, mint ahogy aztán – nem sokkal később – a Petrányi pince sem.

A tó felé is érdemes persze tekintgetni, nem is kicsit. A távoli Tihany látképében gyönyörködünk, balra, visszafelé pedig a már bejárt útra vethetünk pillantást.

Hát, a leírásban már felkészítettek bennünket az itteni panorámára, de olyan sokat nem is túloztak: tényleg lenyűgöző. Szőlősorok, présházak, csillogó Balaton. Mindezt egy teraszról, ahol megint csak feláldozzuk magunkat, és míves üvegpoharakból kóstolhatjuk a remek nedűt.

Nem is könnyű tovább indulni! Megtesszük mégis, és máris Balatonfüred szélső házai tűnnek fel – de odáig már nem jutunk, előbb balra lekanyarodunk. Itt a Söptei pincészet fogad: minket pecséttel, a rövid távosokat azonban kitűzővel is, mivelhogy nekik itt a cél. Ildi újabb kört rendel, én azonban már kicsit aggódva kortyolok: nehogy sok legyen! A kapott csokit a zsákomba süllyesztem, és inkább a hozott szendvicsemet kotorászom elő. Példámat társaim is követik, így aztán megejtjük az ebédet is, ami mindenképpen jól esik.

Közben leérkezünk az utcán, ahol balra kell kanyarodni. Legalábbis az itiner (és a track) szerint. A szalagozás azonban jobbra visz, és egy érdekes plusz vargabetűt leírva hoz vissza az eredeti vonalra. Furcsa. A szalagozás azonban mindig felsőbbrendű, engedünk hát neki. Nem sokkal később aztán megint meggyűlik vele a bajunk: egy saroknál balra visz, ott azonban nincs több. Visszatérünk a sarokhoz, de egy helyi lakos megerősíti: arra kell menni. Követjük a track-et, nagyon figyelünk. A főút átkelésénél megint más nyomon visz, majd egyszer csak eltűnnek a szalagok. Több túratárs is keresgél, kavarog – elő a track megint! Megoldjuk, megtaláljuk a kutat is, ahol önellenőrző pont van – és innentől megint minden szalag rendben megvan. Gyanítjuk, hogy esetleg idegen (és nem baráti) kezek lehetnek a dolog mögött…?

Csopakon minden rendben, el is hagyjuk és máris a rövidke, de közös szakaszra érkezünk. Egyenesen megyünk, hosszan, be is visz az út Paloznak községbe.Kicsi falu, hamar megkerüljük a központját, és máris felfelé haladunk a Kálvárián.

Betérünk Papához megint, megkapjuk az újabb (és egyben utolsó) bélyegzést, de aztán megyünk is tovább. Figyelni kell, de nincs gond, megtaláljuk a helyes utat. Szőlők és présházak között, jobbra pompázatos kilátásokkal fűszerezve gyűjtjük a szintet. Itt ugyanis még az is lesz; nem is kevés.

A túra szintkülönbségének viszonylag nagy hányada jut erre a szakaszra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy árnyas erdőkben, remek erdei ösvényeken járunk, teljesen érthető Ildi észrevétele: „egészen teljesítménytúra-érzésem kezd lenni”. Meg is érkezünk a sárga, majd a piros-zöld sávra: ismerős, többször bejárt szakasz (legutóbb a Bauxit 30 TT-n). Elhagyjuk a Gyermektábort, aszfalt jön (innen már végig), felérkezünk Felsőörs főutcájára.

A falu végén aztán felbukkan újra a benzinkút, meg a rajt-cél helye, megérkezünk. Sor most nincs, de zsíroskenyér és forró tea (meg forralt bor) most is fogad. És persze egy kedves hölgy, kisfiúval: záró bélyegzés, majd oklevél és kitűző, meg gratuláció. Kérünk plusz pecsétet a túramozgalom lapjára, és a Cartographia füzetem is előkerül. Eszünk-iszunk, ismerősök is felbukkannak, beszélgetünk. Aztán elköszönünk, és úgy érzem: ide is jó volt eljönni, végig járni. Jövőre meg már, ezekkel a tapasztalatokkal még könnyebb lesz, úgy hiszem.